2002. április 4.

Ide s tova egy hónapja nyűglődöm arcüreg-gyulladásommal. Ma végre megtudtam, miért: a 2000-nél a szerkesztők közül valakinek mindig van ˇarcüregeˇ, most került rám a sor. Itt minden nagyon demokratikus.


Dübörög a kampány. A tabáni templomnál a hívek kétharmada a nagyszombati körmeneten mint a derbinyertes versenylovak. Hatalmas kokárdákkal feldíszítve tüntettek kormányunk mellett. Évek óta ide járunk feltámadásra, gyerekeink (mostanában már unokáim) miatt. Néhány éve (valami reform) majdˇ minden templomban este 10-kor kezdődik a feltámadás. Ez az egyetlen hely, ahol maradt a délután... Vasárnap este visszatértem a Lőrinc pap téri jezsuitákhoz. Arrafelé inkább szegény emberek laknak. Nem is volt semmi kokárda-őrület. Nagyon rühellem, hogy már mindenhová, családomba, templomomba is beköltözik a politika.


Már felnőttféle voltam, tán még főiskolás, amikor kitaláltam, hogy meg kellene nézni egyszer a dísszemlét. Április 4-én volt mindig a katonai dísszemle a Dózsa György úton, május elsején meg a nép vonult fel ugyanott, lelkesen integetve kis zászlócskáikkal a dísztribünről ugyancsak integetőknek. Egyik idős rokonunk, Stefi néni a Dózsa György úton lakott, majdnem szemben a dísztribűnnel. Kisgyerek koromtól nagyon szerettem hozzájuk járni. Kedves emberek voltak. Stefi néni lánya: Picur, (szintén már többgyerekes családanya) rém édes csaj volt; mi gyerekek is tegeződtünk vele. Vaníliás kiflit, zserbó szeletet és még ki tudja micsoda süteményeket adtak, sőt mi gyerekek is virágmintás porcelán csészében kaptuk a teát. A szalonban hatalmas festmény lógott a falon: budapesti utcarészlet, sárga villamossal, zuhogó hóesésben. Kábult boldogsággal ültem mindig ez előtt a kép előtt. (Néhány éve anyámmal üzentem Picurnak, hogy bármit megadnék a képért; legalább hadd nézzem meg egyszer. Sajnos valamelyik unokatestvérnél van a kép valahol vidéken, aki hallani sem akar felőlem.)
Tehát dísszemle. Kora reggel kellett odamenni Stefi néniékhez, mert a környéken reggel 9-kor bezárták a kapukat, senki se ki, se be azontúl. Az ablakokat sem volt szabad kinyitni. Nagyon jó kis dísszemle volt, főleg a rettenetes zajra emlékszem, az nagyon imponált, a repülőgépeket sajnos alig láttuk a csukott ablakok miatt. (Tavaly Magos Andrissal üldögéltünk egy vendéglő teraszán a Place de la Marché Sainte Catherine-on, amikor hatalmas dübörgéssel a francia légiflotta egységei húztak el fejünk felett. A másnapi dísszemlét próbálták, ami aztán a zuhogó eső miatt nagyjából elmaradt, pedig a tankoknak az ablakom alatt kellett volna elvonulniuk a Szajna-parton...)
Ami miatt az egész történetet mesélem: abban az évben illusztris vendége volt a budapesti parádénak, maga Brezsnyev elvtárs tisztelt meg minket látogatásával, ettől aztán még ötször akkora volt az éberség. Szóval elmentek a tankok, rakéták és a vaníliás kiflik: a hadsereg elvonultával pedig beözönlött a térre Budapest népe, hogy spontán köszöntse Brezsnyev elvtársat. Akik ott integetettek, egy idő után levonultak a tribünről és beszálltak a hatalmas páncélozott autókba. Közben a spontán összegyűlt tömegben spontán jelen lévő többszáz rendőr percek alatt utat vágott a nyüzsgésben, amely a karhatalom spontán sorfala között szép ívesen éppen velünk, azaz Stefi néniékkel szemben érte el a Dózsa György utat. Suhantak is hamarosan a hatalmas fekete cirkálók, úgy kb. ötödiknek érkezett a legnagyobb: nyilvánvalóan ebben ült szeretett Brezsnyev elvtársunk. És ekkor igen érdekes dolog történt: a rendőrsorfal mögül egy kisgyerek kezéből kiugrott a nagy piros pöttyös labda, és pattogva éppen B. elvtárs autója elé gurult, a kisfiú meg a rendőr hóna alatt a labda után vetette magát. A sofőrnek két választása volt: vagy a labdát, vagy a gyereket üti el. És itt jön a szakszerűség, ami mindig elbűvölt. Egy ismeretlen pattogó pöttyös labda nyilvánvalóan komoly veszélyforrás, például bomba lehet benne: a sofőr tétovázás nélkül rántotta félre a kormányt, már a labdától el, a gyerek felé. (A gyerekre szerelt bomba akkor még nem volt divat). Azóta is sokszor eszembe jut, ezt vajon hogy lehet begyakorolni: ha baj van, ha választani kell, reflexből a kisgyereket elütni a labda helyett? Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legközelebbi rendőr az utolsó utáni pillanatban kirántotta a gyereket az autó elől, és Brezsnyev elvtárs elsuhant.
Akkor sem állt volna meg, ha elüti a gyereket?


Cartier Bresson kiállítás a Ludwig Múzeumban. Tudom már a receptet: mindig, éjjel-nappal legyen a zsebedben fényképezőgép, és legyél nagyon tehetséges. Ilyen egyszerű. Tényleg, semmi fakszni: Leica gép, alapobjektívvel. Amit tán meg lehetne tanulni: soha nem tolakszik ötleteivel, ˇkoncepciójávalˇ a képek elé. Persze van mire szerénynek lennie. Gyorsan selejtezem megint: tavalyi párizsi fotóimból kidobtam vagy háromszázat. A digitális fotóknál különösen nagy gond a válogatás: annyival egyszerűbb rámásolni pár CD-re őket, mint kiválogatni. Cartier Bresson segít a válogatásban! Vadas Ernő mondta, ha jól emlékszem: két jó fotó: az egy jó év.


Új műtermem. Mi tagadás, szűk egy kicsit. Az Üllői úton el voltam kényeztetve. Attól viszont, hogy ez egy önálló kis lakás, van valami bájos lakájossága (mint a tavalyi párizsi műteremnek is): otthon vagyok. Talán a konyha? Nagyjából csak teát főzök. Nyolc perc gyalogosan otthonról. Persze mindíg autóval jövök. (Az a jogcím, hogy mindig hozok-viszek valamit.)
Borús novemberi napon néztem meg először a lakást, jó világos volt, északra nézett, ahogy kell, jó beosztás: van még egy kis szoba képraktárnak... Azonnal ki is béreltem. Karácsonyra viszont kaptam egy öngyújtót, aminek a kupakján egy iránytű volt. Ezzel aztán rögtön megállapítottam hogy műtermem déli fekvésű. Kicsit bíztam még az évente vándorló északi mágneses pontban, de most az első tavaszi napsütés minden kételyt eloszlatott: az öngyújtó nem hazudott. Tegnap bevontam pausz-papírral az ablakot: magamra maradtam.
Gyönyörű a fény. Mindig Caspar David Friedrich műterme jár az eszemben: alul becsukott ablaktáblák, kilátás semmi, csak jóval szemmagasság fölött jön be a fény. Mágikus.
A túl sok fény sem jó ám, ha abban festesz: normális fényben aztán meghal a kép minden részlete.


A régi nagy dillema: milyen fényben festeni? Ösztönösen-józanul: nappal, világosban. Bár Kazovszkij épp a múltkor mesélte, ő mindig éjszaka, lámpafénynél dolgozik. Vörösek, zöldek... lehet hogy nem olyan kényes. Aztán amikor a kép útnakindul: jószerivel soha nem kerül olyan fénybe, amilyenben festettük, még múzeumokban sem nagyon. Ez már nem az én dolgom.


Délelőtt, miközben a 2002/2-t kaparászom, Melis lemeze szól: igen szép, hol szomorú, hol drámai zene, egy fantasztikus örmény énekesnővel. Egy időn túl már csak üldögélek, dől a Melis, én meg üveges szemmel bámulom vásznamat.


Anna lányom a gimnáziumi dráma szakkör előadásán kurvát alakít. Tegnap este lázas ruha válogatás, épp egy nagyon szolídan dekoltált ruhát ajánlgat neki anyja: ˇde Mama, ez szörnyű, én elegáns kurva leszek, nem ilyen... nem ilyen kurvás!ˇ


Az éjjel a környéken az összes szdsz-es plakáton Dávid csillagot rajzoltak Kuncze homlokára és egy nyomtatott plakáttal átragasztották. A szöveg: ˇTulajdonképpen Csurkának igaza vanˇ. Tulajdonképpen? Akkor ez ugye nem miépes plakát.
Az üzenet: ˇvagyok olyan náci, mint te,/ vágok olyan rendet, mint te...ˇ


B. barátomat (ill. nevét) tudtán kívül belerángatták valami jószándékú de igen rossz nevekkel díszített ügybe, azt írja: eddig megúszta hazugságok, gyávaságok nélkül, de most aztán...
Vigasz-válaszom e-mailben:
Nem hisztizünk.
Amúgy (ad notam Tóth Krisztae)
vannak a zsákban
hazugságaim
gyávaságaim,
hidegrázós emlékeim,
sok mindenért nem dolgoztam meg életemben, amit kaptam
(és persze sok mindenért megdolgoztam, amit nem kaptam)
nem voltak igazi nagy kísértéseim (vagy nem vettem észre)
nem zsaroltak meg a családommal, a gyerekeimmel
soha nem kellett hősnek lennem (sunnyoghattam a fal mellett)
azt hiszem sok szarba nem is tisztességből nem léptem bele, inkább csak a jó izlésem nem hagyta (szagokra nagyon érzékeny vagyok)
beleszálltam viszont (és itt a múlt idő is önámító eufémizmus) mindenféle fárasztó és sok nyűggel járó faszságba HIÚSÁGBÓL, voltaképpen azt hiszem, hogy sarkalló motivációim között mind a mai napig a hiúság lazán listavezető...
Ugyanakkor persze próbálok
alázatos lenni
türelmes lenni
toleráns lenni
szóval gyakorolni a szeretet kötelező parancsát.
Hát ennyi.
ölellek
m.


Még egy e-mail:
Pé,
Itt járt Miskolczi Emese, szép szőke fotográfus, és többek között hozott egy fotót, mely az operaház zsöllyéjét ábrázolja... Nézd meg a fotót alaposan; kicsit különös, hogy az emberek feje majdnem mind bemozdult, míg a nem-élő dolgok szépen pontosan rajzoltak. Rákérdeztem, mi a nagy poén, mire felhívta a figyelmemet a fotó címére: ˇOpera, 60 min.ˇ Szóval amíg zajlott a Csodálatos mandarin, egy álló óra hosszat volt nyitva a gép zárszerkezete.
Ezt tudva azért másképp nézed a képet rögtön, nem? Mondtam is neki, hogy Rejtő Jenő szép szavával: ˇsajnos nem lehet minden pofon mellé egy közlekedési rendőrt állítani...ˇ
Hát ez lenne cikkem Leitmotiv-ja, kell-e a rendőr, helye van-e a rendőrnek, helyénvaló-e úgy dolgozni, hogy bekalkuláljuk a rendőrt stb.?
Azt hiszem, hogy akkor jó a műv, ha - mint a matrjoska-babának - annyi rétege van neki, hogy rendőr nélkül is teljesértékű a fogyasztói katarz.
Esterházy korábbi könyveinél éreztem sokszor, hogy olyan bennfentes a szöveg helyenként, hogy az egyharmadát én sem tudom megfejteni, én, aki nagyjából vele egyidős, egy kultúrkör, egy nemi ˇdzsenderˇ, egyre gerjedünk, egyre sikítunk, satöbbi.
Csak hát - különösen a Harmonia után - ma már azt mondom: mindig maradjon titok, itt legfeljebb az arányokon érdemes tökölni. Persze, ezzel nem kis dolog van említve, hisz minden az arányokon múlik. Satöbbi
m.


Húsz éve ugyazzal alapozom vásznaimat, egyszercsak nem lehet többé kapni. Veszek helyette azonos nevű franciát. Pontosan ugyanolyan, színe-szaga, minden. Csak épp megbolondulok, amikor festeni kezdek rá. Szív-ragad a vászon, rémes... Semmi nem olyan lesz, ahogy szánom... Ennyi szép év után, összeomlik a kártyavár!
Másnap, néhány telefonnal szerzek valami raktár fenekéről még két dobozzal: egy évre való adag. Aztán mi lesz? Messze van. Majd egy másik raktár mélyén megint lesz egy évre való.