(idézet a fülszövegből: (...) „S most Szüts barátom jókedvű ötlete, aminek mindenki, kiadó, főhős egyaránt örül. Hogy ezt a részt írástudó barátaim írnák, akiknél otthonukban szögön ott lógok a falon...”)
Szóval az összes felkért szerző - akinél mégsem az a falon - kapott egy-egy diapozitívot egy képről, arról tessen írni...

(Műterem - fény
A/93/45, olaj, farost, 80x80 cm, 1993,
Bp. Kortárs Művészeti Múzeum, letét.)

Megkövülten állunk a vászon előtt:
Sápadt holdfény csillan a herceg sisakrostélyán. A mellvértet tartó szíjak végein felfénylik az acél, s halványan előtűnik a sötét, bíborszínű zománc háttérből a különös, arab betűre emlékeztető jel a címerpajzs közepén. A herceg merev háttal üli a lovát, a ló is méltósággal mozog a majd földig érő páncélzat súlya alatt. Egymásnak feszülő, egymást taszító hatalmas lándzsák öklelnek támadót és védekezőt egyaránt. Ki tudja itt már, ki a támadó és ki a megtámadott? Tudja tán a hatalmas hidegvérű pej, amelynek szügyét a földig lógó páncél ellenére mégiscsak megtalálta a vas, s amelynek kiomló, gőzölgő belei fölött már új csatára száguldanak a többiek?
Vagy tán a herceg apródja, kit egy eltévedt nyílvessző talált torkon; sugárban szökellő vére mesterének és gazdájának, a jó hercegnek gránitarcára fröccsen. Nincs itt már győztes, és nincsen vesztes, vas harcol vas ellen.
Tombolnak a fegyverek, rikolt a harsona, nyerítenek a lovak, s egymást biztatva vágtatnak a harcosok.
És - tudjuk - mindhiába. A csata eldőlt. Csak a paták távolodó dobogása s a száguldó mének vértjéhez ütemesen csapódó szablyák csattogása hallatszik, s a vértől iszamos mező felett lomhán kőröző dögkeselyűk vijjogásától terhes az ég.

Apó, bazdmeg, ezen a képen nincs semmi! M*
*(az utolsó mondatot a szerkesztő a könyvből kihagyta)