Embert veszítettünk megint. Társat. Fontosat. A magyar kultúra munkása volt. Nem volt körülötte reflektorfény, tapsvihar, csillogó medáliák... Csendben élt, szerényen, csendben csinált nagyon jelentős dolgokat. (Nagyon jelentős? Kinek? Hány embernek? Nekünk.) Szívós, kitartó munkával, tehetséggel gondozta Budapest egyik legszebb "múltszázadi" képzőművészeti gyűjteményét, hosszú, halálosan precíz munkával és megintcsak sok tehetséggel megírta-szerkesztette a Fővárosi Képtár gyűjteménye c. manapság is szokatlan minőségű kötetét... Számtalan kiállítást szervezett, rendezett, jónéhány közülük kitörölhetetlen a kortárs bemutatók történetéből. Lehetetlen anyagi körülmények között is szaporította a kortárs képzőművészeti gyűjteményt, hogy nekünk is helyünk-nyomunk maradjon mégiscsak azon a kis szívmelegítő szigeten, a Kiscelli Múzeumban. Nem épített felhőkarcolókat, nem harcolt a globalizáció ellen (vagy mellett), gátat sem erősitett árvíz idején, tán meg sem hallotta a körülöttünk dübörgő divatokat, közéleti acsarkodásokat, vagy a korszerűség harsogását. Csendben, becsülettel végezte munkáját. Elsősorban Földes Emília érdeme, hogy létrejött Európa legszebb kiállítóterme, a Kiscelli Templomtér. Emília és kollégái meglátták, kitalálták, és szó szerint a tíz körmükkel kikaparva, vödörben sittet hordva megcsinálták ezt a csodát. Nagy dolgok? Fontos dolgok? Nagyon.

Embert veszítettünk megint. Köszönjük életét, munkáját. Isten veled Emília.

Budapest, 2002. augusztus 12.