szm.hu   |   Írások   |   saját írásaim   |   Semmi sem úgy van…

Semmi sem úgy van…

2005-03-20 19:31:08

Farkas István gyűjteményes kiállítása a Budapest Történeti Múzeumban. Műértő   

Tudtuk, persze tudtuk. Tudtuk azt is, hogy Mednyánszky a magyar festészet meghatározó figurája, mégis reveláció volt a tavalyi, Nemzeti Galéria-béli kiállítás: a felismerés, hogy mindnyájan, Egry és Nagy István, Gulácsy és Farkas, Ámos és Derkovits… mind-mind Mednyánszky báró köpenyéből bújtak elő. És most itt a Mednyánszky-tanítvány Farkas István gyűjteményes kiállítása!
Tudtuk persze azt is, eddig is, hogy Farkas kivételes figurája a huszadik századi magyar pikturának, hogy neve és életműve kikerülhetetlen, de azért így együtt: megrendítő.
Hogyan csinálja?
Lássuk hát mit fest vásznaira, és persze rögtön ejtsünk szót a hogyanról is. Tájak, figurák, házak, néha csendéletek… mind-mind természetes szereplői a táblaképeknek mióta világ a világ.
Csakhogy Farkasnál semmi sem úgy van.
Ha csendélet, akkor egyméteres körte ormótlankodik a kép előterében, virágcsendélete is inkább monumentális emlékmű, mint szelíd polgári dísz… A (témája szerint) szelíd alkonyi táj Farkasnál végitélet. Mint a Kádár-kori adoma a hűtőgépgyári munkásról, aki alkatrészenként lopja haza a gyárból a frizsidert, de mire összeszereli mindig tank lesz belőle: Farkas bárhogy igyekszik (ha ugyan igyekszik) szelíd, “festői” témához nyúlni, keze alatt a vásznon mindig pokoljárás születik.
Farkas többnyire színpadot fest, tájképei is többnyire díszletszerűek: soha nem lehet megállapítani, hol végződik a festett díszlet, s hol kezdődik az élő előadás. Portrészerű figurái is mintha egy udvari fényképésznél beállított jelenet szereplői lennének: mereven állnak szemben a nézővel, üres szemgödreikkel néznek kifelé a képből. Nincs karakterük, nincs személyiségük, emberre emlékeztető szörnyű panoptikum-bábuk különös korhű öltözetben.
Farkas figuráinak szinte soha nincs arca: ki merné ezt úgy megfesteni rajta kívül, hogy ne legyen nevetséges giccs belőle?
A figurák szinte soha nem csinálnak semmit: mozdulatlanná merevedve állnak Farkas szinpadán öröktől fogva és mindörökké. Talán az egyetlen emberi lény a szirakuzai bolond, aki (talán áldást osztó) felemelt balkezével, és jobbjában előretartott fehér botjával hirdeti a végítéletet. (A Nemzeti Galéria egyik legmegrenditőbb képe.)
Fűben heverésző szerelmespár (Tavasz,1930) a Balaton felé kapaszkodó domboldalban, a nő karja feje alatt, s a férfi félkönyékre támaszkodva tán szerelmesét nézi… Ám a szerelmeseket az előtérben kusza, fenyegető fekete sövény takarja el, kicsit távolabb a kertben három fekete alak álldogál, sőt a tó felé nézve a korlátnál még egy (távolba merengő?, női?) figurát is felfedezhetünk. Nem tudjuk, mi ez, de dráma a javából.
Farkas úgy fest, ahogy nem szabad, ahogy nem lehet festeni. A túl zsíros alapozáson gyakran elcsúszik a festék, ügyetlen, bosszantóan mechanikus nyomokat hagyva a vásznon. Felületeit nem megfesti, hanem bekeni az éppen aktuális színnel…Farkas felületei rondák. Farkas felületei zseniálisak. És a szinei..! Farkas olyan szineket használ, amilyen szinek nincsenek. Nem lehet kitalálni, nem lehet kikeverni. Lidérces lilái álmainkban is kisértenek, visszatérő tüzes zöldjeitől a fogunk megcsikordul. “Skoda-zöldje” talán az 1931-es Keszytűs nő című képén, vagy az eddig számomra ismeretlen YX kisasszony (1929) napernyős portréján éri el a csúcsot.
Többnyire tojás-temperát használ, amitől felületei selymes-matt hatásúak, fanyar színei teljes tüzükben pompáznak. (Sajnos a katalógusban az egyébként színben meglehetősen korrekt reprodukciók elvesztik légies mattságukat és békés olaj-felületekké szelídülnek.)
Farkas soha ki nem tekint a kép mögül, egy hamis mozdulaton nem lehet soha rajtakapni. Ketten vannak: a vászon és ő, ördögi (mennyei?) kéz vezeti ecsetjét.
Ott, a vászon előtt Farkas mindent tudott. Örökkévaló nagy mestere a festészetnek.
- - -
A kiállítás rendezése korrekt és szerény, nem akar a képek elé tolakodni, így éppen a kívánt hatást éri el. Szót kell hogy ejtsünk viszont a képek megvilágításáról. Nem csak Budapesten, úgy tűnik a világ nagy múzeumaiban, például a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban is a kiállítások rendezői újabban alkotótársnak szegődnek a festők mellé, és a világítással átkomponálják és átszínezik a képeket. A Rubens kiállításon különösen elemében voltak a rendezők, egy-egy kép szereplőit egy spot-fénnyel kiemelték másokat a fény kitakarásával a háttérbe taszítottak. A Budapest Történeti Múzeumban – gondolom – egyszerűbb a helyzet, csak rossz szinhőmérsekletűek a lámpák (és még azon belül sem egyformák!) helyenként foltokban világítják meg a képeket, így a Farkas kiállítás képeinek többsége sárga szaftban úszik.Meggyőződésem hogy a dolog nem elsősorban pénz-kérdés: Az új LUMÚ-ban (brr!) kívánságra kompjúterrel állítható a lámpák színhőmérséklete: ennél csak az lett volna egyszerűbb, ha rögtön az ideális nappali fényre állítják be a világítást, egyszer és mindenkorra.
De ne legyünk telhetetlenek: egy nagyszerű kiállítással örvendeztettek meg minket a BTM és a műveket kölcsönző gyűjtemények.

Szüts Miklós


Illusztrációnak javasolnám: Kesztyűs nő (1931) fa, tempera, 100x80 cm
Charles Farkas tulajdona (Róma)

designcraft