Két festő. Nagyjából egykorúak.
Azt hiszem ezzel a kijelentéssel el is fogyott az összes hasonlóság az itt kiállító két művész: Varga Patrícia Minerva és Nádor Tibor között.
Nádor Tibor kutató, felfedező, ugyanakkor fontolva haladó fajta: igazi Apollói alkat, lépésről lépésre építi képeit (és életművét). Nem bíz semmit a véletlenre, az önsanyargatás határáig érteni, tudni akarja, mit tesz föl, mi van a képein. (Egy vásznán becslésem szerint a rétegek alatt legalább öt-hat kép lapul. Nagyon “gazdaságtalan” dolog.) föltesz és levesz, odébbrak és lekapar, újból és újból nekiveselkedik… fogy a festék, hízik a vászon. Minden szín, minden forma, minden gesztus százszor át van gondolva, ki van itt minden próbálva…
Ha a leghajmeresztőbb, legreménytelenebb témát is választja, akkor is végigvonszolja magát százszor a vásznon, nincs tétnélküli meccs, nincs ellazított félidő, mint a Rákosi nevű futballista annak idején: sípszótól sípszóig végighajtja a meccset, ha a bele lóg is ki.
Nádor a dolgoknak a VÉGÉRE AKAR JÁRNI.
És amikor győz, és gyakran győz, akkor elfelejtődik minden pokoljárás, hiábavaló vágtatás a túl hosszú labdák után, és marad az éteri líra, maradnak Nagy István mágikus szürkéi, marad a csend és a boldog szomorúság.
Varga Patrícia mindennek azt hiszem homlokegyenest az ellentéte. A látszat legalábbis azt mutatja, hogy határozott, biztos elképzelés van a fejében, mikor odaáll az üres vászon elé; nekiáll és egyszerűen föllapátolja a vászonra az egészet. Nincs fontolgatás, toporgás és tétovázás: FESTÉS VAN. És süvítenek a narancssárgák, kékek és feketék, fölkerülnek a fekete felhők és mindkét nap az égre, izzik a szántás, lüktetnek a dombok…
És kész. És amikor jó, akkor bizony nagyon jó.
Minden világos, nem? Az egyikük menet közben igazít folyamatosan az útirányon, a másik megy bele vakon a pusztába, és úgy ér a célba. Ennyi.
Csakhogy… Csakhogy a dolog persze nem ilyen egyszerű. Ugyanis egyikük sem tudja ám jobban a másiknál, merre jár. Nem tudhatja, hiszen akkor, ott a vásznon valami vadonatúj, sohasemvolt dolog születik, nincs rokona, se boldog őse, és a nyomorult festőnek fogalma sincs, NEM LEHET arról, hogy mi történik. Nem tudja sem Minerva sem Nádor pontosan, hogy merre lökdösi, tuszkolja a képet, annyit tud csak talán, hogy menni kell, hajózni szükséges.
Ezért annyira bosszantó, amikor – oly gyakran – a szerző üzenetéről locsognak a “szakemberek”: értsük meg végre, a képek (könyvek, szimfóniák, filmek és édesbús slágerek) persze üzenetet visznek, csak nem a szerző üzenetét! Itt a szerző legfeljebb biciklis futár, teker vadul a benzingőzben keresztül a városon, igyekszik a legjobb útvonalat választani, de hogy mi van a csomagban, azt csak a feladó (talán Isten?) tudja, és tudják aztán a címzettek. Igen a címzettek, ti kedves barátaim, hiszen nektek szól az üzenet. Persze a műszak végén a futárok is leszállnak a biciklikről, beülnek egy sörre valahová, és akkor már ők is címzettek lehetnek, más csomagok címzettjei.
Szóval csak azt próbáltam elmondani, hogy a tartalmát tekintve semmi lényeges különbséget nem látok az itt kiállított művek között: két komoly festő komoly munkái ezek, alkatuk, vérmérsékletük szerint előadva.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy otthonomban bírhatom Varga Patrícia egy pompás képét. Nos, egy éve keressük a helyét a képnek a lakásban, a feladat alig megoldható, ugyanis ez a kép úgy rúg le minden képet maga mellől, jó képeket!, hogy rémülten próbálunk neki másik helyet keresni. Erő van benne és féktelenség. Dráma.
Nem lehet Schubertet Sosztakoviccsal összeereszteni, mert mindkettő rosszul jár.
De persze keressük a helyét rendületlenül: hiszen igencsak fontos darabja érzelmes kis gyűjteményünknek. Köztünk legyen szólva egy gyönyörű Nádorunk is van és az sincs falon, mert olyan nehéz, hogy félünk, a téglát is kitépi a falból…
Szóval kedves barátaim, nehéz, súlyos képekkel lepték meg itt önöket a szerzők, fogadják a kiállítást olyan szeretettel, mint amilyen kijár neki.
A kiállítást megnyitom.

Budapest, 2005. október 12.

Szüts Miklós