Hölgyeim és uraim,
Könnyed, vidám mondatoknak lenne most helye és ideje, hiszen ünnepelünk.
Csakhogy most Gaál József képeiről, tavaly téli kiállításáról lesz szó, a Samsára című kiállításról. Régen nem volt részem olyan megrendülésben, mint azon a ködös novemberi reggelen az Aulich Art Galériában.
Vagy nyolcvan kép sorakozott ott, teremről teremre, kisebb és nagyobb méretben, papíron és vásznon: mindegyiken szeretkező, egymásba olvadó, egymást fojtogató és ölelő lények.
Üzekedő, birkózó, egymást tépő, kétségbeesett arcú, vicsorgó lények, mit szépítsük: emberek voltak Gaál képein. Ezek az egymást ölelő, fölfaló, legyűrő vagy magukat éppen megadó emberek néha kinéztek a képből, ki a szörnyű héjanászból, talán együttérzésünkre számítva. (Együttérzésünk, ha van, persze elsősorban magunknak szól.)
Hogy lehet a fájdalomról, a magányról, kozmikus és hétköznapi nyomorúságainkról beszélni az ölelkezés nyelvén? A baszás nyelvén. Tudjuk minden helyzet, pillanat alkalom egy ima elmondására. Gaál képein láthatjuk: a sárból, a mocsokból, a testnedvek mocsarából szól a fohász.
Gaál ezeken a képeken tudja azt, amit csak a legnagyobbak tudnak, tudja azt, amit például Farkas István tudott: minden mozdulata, minden gesztusa, minden ecsetvonása hiteles. Nincs szépítés, nincs elegancia, nincsenek elegáns gesztusok, lágy (vagy kemény) áttűnések, eltűntek az idézetek, misztikus utalások, ecsete csak az igazságra, esetünkben a szenvedésre mozdul.
Gaál mozdulatai pontosak és kegyetlenek. Ecsetvonásai szeretet-teljesek.
Gaál mondatai visszavonhatatlanok.
Néma harc ez, csak a fogak koccanása hallatszik. Nincs győztes és vesztes, a harc a túlélésért folyik. És a harcosok persze esendőek. Erejük egymásból fakad és ott is enyészik el.
Jákob a József és testvéreiben “irtózatos, kétségbeesésében sivítóvá magasodott hangon jajdult föl: – Gonosz fenevad falta fel őt, szétszaggattatván szétszaggattatott! – És mintha a "szaggattni" szó juttatta volna eszébe, mit kell tennie, szaggatni kezdte ruháját.
Mivel forró nyáridő volt, és könnyű ruházatot viselt, a kelme nem tanúsított túlságos ellenállást. De jóllehet nyomorúságának minden erejét latba vetette a műveletnél, mégis meglehetősen soká tartott a félelmetesen néma alaposság folytán, amellyel végezte. 
A körülállók, akik hiába igyekeztek mozdulatokkal gátat vetni fékevesztettségének, rémülten látták, hogy Jákob nem állt meg, mérsékelt várakozásuk szerint, a felsőruháknál, hanem nyilvánvalóan szilaj eltökéléssel csakugyan mindent szétszaggatott, ami rajta volt, a rongyokat egymás után tépte le magáról, és teljesen csupaszon állt ott. 
A szemérmes férfiúnak, akinek általánosan tisztelték szigorát a hús minden mezítelenségével szemben, ez a cselekedete olyannyira természetellenesen és megalázóan hatott, hogy nézni sem lehetett tovább: a háznépe panaszos tiltakozással félrefordult, és fejét fedve kirohant." Idézet vége.

Gaál József ezzel a sorozatával, mint gyászában Jákob: letépte magáról rongyait, eltűnt képeiről minden narráció, eltűntek a mítikus utalások, maradt a tiszta, nyers hús, a pőre szenvedés.
Úgy érzem ismét méltó kézbe kerül a Palládium díj, gratulálok.