Ülök a laptopom előtt, és rágom képzeletbeli ceruzámat, ahogy Jákob vakargatta képzeletbeli ótvarait. Hosszú órák óta ülök, nézem Vancsó fotóit; bámulok és rágok.
Néha lapozok.
Éppen egy foltos, sakálszerű kutya-szörnyeteg elmosódott figurája süvít előttem a képen, a háttérben tengerpart, puha homok, vízparton álldogáló apró emberek. Lidérces. Próbálom elképzelni, Vancsó gugol a homokban, és nézi, ami nézhető: horgászok, unottan tébláboló emberek, fény már csak a grízes bárányfelhőkön, tök érdektelen az egész. Az egyetlen esemény talán egy izgágán szaladgáló kutya a homokban. Vancsó unottan szeméhez emeli a gépet, követi a kutyát. Talán még füttyöget is, hogy jöjjön valahogy közelebb, a képbe. Bájos, érdektelen idill. 
És akkor. Akkor a kutya átrohan a gép előtt, Vancsó meg exponál. Ilyen egyszerű. Mestermű született. Pont.
Azt hiszem, voltaképpen nem történik más: pereg a végtelen film Vancsó orra előtt, szép és nemszép tájak suhannak; emberek, madarak, tenger és arab hentesbolt, papírsárkányok és zarándokok, lakótelep, homoksivatag és pálmafák... és ő néha exponál. És akkor a képet nézve azt gondolja az ember, ilyen nincs. Tudjuk, megtanultuk már Cartier Bressontól, csupán annyi a titok, mindig legyen nálad fényképezőgép. Ja, és jókor kell exponálni. Ilyen egyszerű. De Vancsó fotóit nézve azt gondolom, ennyi mázli nincs, matematikailag lehetetlen. Ezek a képek csak Vancsóval történnek meg. Áll a csőretöltött géppel, vár türelmesen, várja míg elékerül a következő Vancsó fotó, exponál, “oszt jónapot”.
S hogy ezek a Vancsó képek honnan vannak a fejében (gyomrában vagy isten tudja melyik zsigerében)? Hja, hölgyeim és uraim, ez is egyszerű: ez bizony a rémisztő tehetség. Kapta. Gondozta is minden bizonnyal, adott neki vitamin tablettákat, csonterősítőt, naponta többször vitte sétálni...
Nézzük hát meg alaposabban milyen is ez a Vancsó-szűrő, rács, vagy mi, amin keresztül Vancsó szemléli a világot. (Nem lopnám itt az idejüket a szakmai tudás ecsetelésével, ez a minimum, ettől – tudjuk – még nem lesz jó a kép.) Vancsó Zoli másképp látja (az ő izéjén keresztül) a világot, mint ahogy mi, többiek látjuk. A naív nézőnek időnként az az érzése, hogy Vancsó “berendezi a képeit”, odahúz az égre egy nem-evilági, kiterjesztett szárnyú sirályt, vagy sárkányrepülőt, szereplőit félig elrejti a díszlet-sziklák mögé, a nagy kosár karfiolra emlékeztető mátrai dombok közé kis tisztást varázsol, és még apró matchbox-autóra is futja a fák közé. Vancsó olyan, mint egy boldog kisfiú: zsebe tele válogatott kincsekkel, melyekből minden képre futja valami meglepetés. Vancsó Zoltán a melléktémák Paganinije. Nézzenek körül, szinte minden képen a főtéma mellett van még egy-két apró meglepetés: egy váratlanul kunkorodó fenyőfa, egy, a kép történetén kívüleső figura: igazándiból csak a második felvonásban kellett volna színpadra lépnie, de eltévesztette az ügyelő.
Lehetetlen, függőleges felhő a homoksivatag fölött. 
A török-arab hentes lábán a kockás szőrmepapucs.
A Gellérthegyi emlékmű árnyjátékán egy ember fal mögül kilógó profilja...
A sárkányölő heroikus szoborsziluettje mögött egy – tán fényképezőgépét magasra tartó – apró figura: mintha csak a viharos ég mögött megbúvó, Teremtővel pörlő, gyapjúsapkás Prófétát látnánk...
Tengerpart, mézédes naplemente, a bársonyos, vizes selyemhomokon egy ember küzd a fülébe szorult tengervízzel...

Vancsó humora mély és elementáris. Nem viccelődik, abszurdnak látja és láttatja a világot. Nincs benne semmi erőlködés, NEM TUD MÁSKÉPPEN LÁTNI.
A nyomorúság mélyén is mindig ott a groteszk, s a móka majd’ mindig valami drámát takar.
Szeretem az utat, melyen Vancsó vezet a világban, vonz érzékenysége, együttérzése, és nagyvonalúsága. Szeretet van ezekben a képekben, a klasszikus cseh filmek szeretete; tán még a bölcsesség szót is megkockáztatnám szerzőnk dicséretére.
Kérem fogadják nyitott szemmel és szeretettel ezeket a képeket, Vancsó Zoltán világát, igérem, nem járnak rosszul. A szerzőnek szívből gratulálok, és a kiállítást megnyitom.