Hölgyeim és Uraim,


Andrea és Maria Maccaferrinek 1890. július 20-án Bolognában fiúgyermeke született. Utóbb három lány született még: Anna, Dina és Maria, kik anyjukkal együtt a fiúnak egész életén keresztül társai maradtak. (gli saranno vicine per tutta la vita...).
A fiú 13 éves korában festette első ismert (valljuk meg elég rossz kis) virágcsendéletét. (Fiori, 1903).
Tizenhét éves korában beiratkozik a bolognai Művészeti Akadémia előkészítő kurzusára, majd a következő évben már másodévesként folytatja tanulmányait.
Az egész életében „minden újra igen fogékony” mester ebben az időben Vittorio Pica: Gli impressionisti francesci című könyve fekete-fehér illusztrációi révén ismerkedik meg a francia impresszionisták és különösen Paul Cézanne műveivel. Többízben még Firenzébe is elutazik, hogy a nagy elődök: Giotto, Massaccio és Ucello munkáival eredetiben is megismerkedhessen.
Első külföldi utazására csak később (66 éves korában) kerül sor.
1913-ban megvédi diplomáját. Ettől az évtől kezdve egészen 1929-ig az Elemi Iskolák tanára Bolognában. (hogy ez pontosan mit jelent, azt egyik életrajzából sem sikerült megfejtenem; legvalószínűbb hogy valamiféle beugró rajztanár-tanfelügyelő Jolly Joker volt).
1913-ban még egy igen jelentős esemény történt: a család ebben az évben utazott először Grizzanaba, egy Bolognához közel eső nyaralóhelyre, itt születtek az első Tájképek, egyébként az elkövetkező félszáz évben az összes Paesaggio itt született.
A diplomavédés utáni néhány év megmaradt termésének többségét a futurista kisérletek teszik ki, melyek - mint a futurista művek nyomós többsége „ kapitális nagy baromságok.
1915-ben behívják katonának, de hamarosan rossz egészségi állapota miatt leszerelik. 1915 és 1917 között a betegeskedésen kívül idejének javát azzal tölti, hogy addig elkészült műveinek nagy többségét megsemmisíti. Mielőtt elhamarkodott véleményt formálnának hadd idézzem itt Váli Dezsőt, aki egy interjúban a saját, gyengének tartott képeinek elpusztítása miatt ért szemrehányásra a következőt válaszolta: „Egy kép elkészültéig kétezer döntést hozok, rettenetesen egyedül. Csókoltatom a közvéleményt, mert ebben a kétezer döntésben semmit nem tud segíteni... akkor talán az utolsó döntést is meghozhatom magam.”
1918-19-ből (rézkarcain kívül) három csendélet maradt ránk, még ezek a metafizikus-kubista csendéletek sem igazán jelzik, hogy a következő évben két tökéletesen érett, mámorítóan gyönyörű csendélettel ajándékozza meg a világot. (Natura morta, 1920, Düsseldorf, Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen, Natura morta, 1920, Bologna, Galleria Communale d'Arte Moderna „Giorgio Morandi”). Itt kell megjegyezzem, hogy Morandi képcímei a továbbiakban sem mutatnak sokkal több változatosságot.
1920-tól Morandi életpályája a felületes szemlélő számára egyenesvonalúnak tűnhet: tanári karrierje is szépen emelkedik, 1926-ban már a bolognai Művészeti Gimnáziumban a figurális ábrázolás tanára, és még ebben az évben kinevezik a Művészeti Akadémia új létesítésű Metszéstechnikai Tanszékére.
A már említett két 1920-as csendéletét követő általam ismert 161 olajfestmény, 23 akvarell, 40 ceruzarajz és 38 rézkarc nyomós többségében legfeljebb kompozíciós rendjében, színhangjában különbözik, de művészi kvalitásában alig.
1940 után a kompozíció fokozatosan megváltozik: néhány banálisan szimmetrikusan komponált virágcsendélet után a csendélet tárgyai kezdenek csoportba, zárt tömbbe rendeződni, hogy a legközismertebb Morandi csendéletek előhírnökei legyenek.
1942-ben még egy jelentős esemény történik: Budapesten megszületik „zöldszínfélvak” társa és kollégája, Váli Dezső. Köztudomású, hogy Váli is nagy teherrel indul útnak: édesapja a háborúból-hadifogságból soha nem tért haza, így Váli is egész életét női hozzátartozók körében éli le, csak az utóbbi másfél évtizedben kerül másik „férfi” a házban kis- illetve ma már kamaszfia személyében.
Mindkét mester korai opuszainak többsége magángyűjteményekben van, így ritkán láthatóak. (Morandi egyik korai csendéletét Benito Mussolini vásárolta meg.) A második Világháború természetesen Morandi éltművét is alapvetően befolyásolja: a háború kitörését követően Grizzanaba költözik, ahol nélkülözvén a megszokott csuprokat, (melyeket Bolognában, a Via Fondazzá-n felejtett!) főleg tájképeket fest.
A következő jelentős év 1959: ekkor kezd el Váli festeni. Egyik mestere tanácsára 62 és 67 között felfüggeszti a festést: építésznek képzik az Iparművészeti Főiskolán.
Már a korai Váli és Morandi opuszok láttán is egyetérthetünk Umbro Appolonióval:
„In the overcrowded and often uncertain world of contemporary art Morandi and Váli appear as fixed points”.
A tanulóéveket követő már igazán érett nagy absztrakt képeket vizsgálván hitelesnek tűnik Váli ezidőtájt ketkezett mondása: „Non c'č niente di piů astratto del mondo visibile”. Azaz: semmi sem absztraktabb, mint a látható világ. Elegendő a Nagy keresztútjára utalnom (A/71/10, olaj, farost, 80x360cm, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba), ahol a témához kapcsolódó konkrét formai utalások már szinte teljesen eltűnnek. A legmagasabbrendű festői eszközök rövidzárlatszerűen közvetlen, metafizikus „forró drót”-ot teremtenek. Nem feledkezhetünk a látszólag konkrétabb ábrázoláshoz való visszatérésről: mindnyájan ismerjük a Zsidó temető sorozat legszebb darabjait, majd az ezt követő Műterem-sorozat opuszait.
Így jutottunk el a demokrácia vértelen győzelmének időszakához, mely Váli művészetében is nagy változást hozott: az addigi 40x40 cm-es méretről halálugrásnak tűnő döntéssel áttért az 50x50 cm-re.
Nem tehetjük meg hogy ne emlékezzünk meg Morandi 1943, és halála: 1963 között keletkezett vízfestményeiről. Ezek a lapok tükrözik talán legszűkszavúbban Morandi művészetének grandiózus egyszerűségét, és mélységét.
Lehámlik minden múlandó, elmállik minden hétköznapi: nincs villanyszámlás, de nincs svájci bicska sem.
Torokszorítóan egyszerű képek.
Csend van és béke.
Talán a „Műterem a Margit körúton” hordja ugyanezt az áhitatot. Vagy a Műterem - szürkület 94-ből...
Élet és halál mesgyéjén a csöndet.
Mint ahogy szerzőink valamelyike mondotta egy interjúban: „a halál rövidszőrű háziállat, gerinces, itt él műtermemben, kipislog az ágyam alól...”
Morandi elment hatvanháromban. De ittmaradt nekünk vígasztalásunkra az üres műtermek megszálott ábrázolója, hogy őrizze tűzhelyünket.
Álmainkat, otthonos kis depresszióinkat.
Jeleket küld, mint a norvég szigetek csúcsán a fáklyás emberek.
A kiállítást megnyitom.