péntek
2010-03-19 21:19:16
Reigl Judit szabadságaCsináltam a hosszú hétvégén nagy interjút a 2000-nek Rényi Andrással a modern és kortárs művészet mibenlétéről. Nyolcvan perc beszélgetés, lesz még egy gálya megírni. Azt kell modjam: ritka tiszta és fényes elme, nagyon jó volt vele (ezúttal mikrofon előtt) diskurálni.
Még bemelegítésképpen a délelőtti kávé mellett, mikorofon nélkül locsogván elmesélte különös elméletét-magyarázatát a Kondor jelenségnek, nevezetesen, hogy miközben Kondor Béla saját korának meghatározó és megkerülhetetlen figurája volt, mindenki a legvadabb (?) avantgardok és hozzá képest definiálták magukat, hogyan lehetséges az, hogy ilyen ördögi gyorsasággal fedte be őt és életművét - úgy tűnik végérvényesen - a feledés szürke pora. Nem lőném el igencsak érdekes elméletét, majd megírja remélhetőleg hamarosan, de onnan keveredtünk át arra a kérdésre, hogy (ad notam György Péter) hogyan eshetett meg, hogy a Kádár-kor szépművészetének átgondolására, megírására még csak komoly kisérlet sem történt.
Ha egyáltalán történtek kisérletek a feldolgozásra, akkor lihegő szabadságvágyból és/vagy sznobságból a korszak történetét egyszerűen azonosították az akkori (támogatott és/vagy tűrt és/vagy tiltott) avantgárd történetével (pl. Keserű Kati vagy Beke L.)...
A feldolgozatlanságból következően természetesen a súlypontok és hangsúlyok is igencsak eltorzultak, hogy egyetlen példát mondjak: az Európai Iskola az egyáltalán a kort taglaló írásokban meghatározó jellegűnek tűnik, miközben legjobbjaik között nehéz fölfedezni bármiféle szoros szakmai-esztétikai kapcsolódást-összefüggést.
Mert milyen eszmei közösség, szakmai együttgondolkodás fűzte össze Anna Margitot - Márffy Ödönnel, Barcsay Jenőt - Egry Józseffel, vagy urambocsá Vaszkó Erzsébetet - Kassák Lajossal? Vilt Tibort - Bálint Endrével? A legkisebb közös többszörös talán az épeszűség, vagy a szakmai tisztesség lehetett...
De mondom mindezt igencsak bizonytalanul, mert a György P./Pataki Gábor húsz éve e tárgyban írt kötetétől eltekintve nem olvastam erről túl sokat.
Próbálom felidézni magamban azt a torokszorító pillanatot, amikor AR gyűjteményében először megpillantottam a falon Reigl Judit hatalmas, elementáris erejű férfitorzóját.
Emlékezetem szerint a kép az "Homme" sorozat egyik darabja, ezt a sorozatot pedig Reigl 1966 és '72 között készítette.
Tehát én éppen főiskolás voltam (67-72), és vadul küzdöttünk a rektor úr (Domanovszky Endre) által vezényelt posztimpresszionista trutymó-szürkeség ellen. Ez a csaj meg ütötte-vágta, nem törődve bennülővel, hetyke úrral, cifra nőmozgalommal. Elképesztő a szabadsága.
Az én mesterem meg ugyanekkor ilyeneket festett:
meg ilyeneket:
Na jó, ő volt a mesterek között a leggyengébb muzsikus. De azért a Domanovszky, (aki nem volt tehetségtelen) meg ilyeneket csinált:
meg hatalmas kartonokat maszatolt össze plextolos porfestékkel, amit aztán szorgos gobelinszövők az utolsó kis lecsurgásig alázattal, gyönyörűen leszőttek, vagy más kartonokból 30-50 négyzetméteres mozaikot raktak belőle neki kedvenc növendékei/tanársegédje. Ő meg fölnyalta szépen a rettenetes zsugát!
Ez a mi házunk ám, úgy nézzétek! (Műteremház a címe)
Szóval szép, vastag beton-izlés-várfal vett ám minket körül, ahonnan kilátni sem volt könnyű, nemhogy Reigl-szerűen szabadságot enni nagykanállal föröstökre.
+ + +
Két szép kiállítás:
tegnap nyílt a Nemzeti Színház Zikkuratjában Kalmár János szobrász kiállítása. Finom, komoly munkák.
Ma pedig a Klauzál téren a Vince Kiadó Galériájában Konok Tamás kiállítását nyitotta meg Radnóti Sándor. Hát én igazán nem vagyok híve a "vonalzós festészetnek", de Konok csendes lírája, szűkszavú, pontos "mondatai" igencsak szívem szerint valók.
Persze mind gyarló iPhone fotók.
Radnóti és Konok
a kiállítás talán legszebb képe:
