<< Vissza

tenger

már két napja itt Chatressacban, csak az én francia barátaim és az internet kapcsolata, nos – hogy úgy mondjam – kissé archaikus. Dróton jön-megy az anyag, wifi hírből sincs….
Tegnap végre találkoztam régi, Óceán nevű barátommal. Eszembe jutott megint, amikor a Tonio Krögerben sétálnak a tengerparttal párhuzamos utcában, nem látni a tengert, csak a hullámok hangját hallani: "mintha a közelben deszkákat dobálnának egymásra". Nos tegnap inkább úgy éreztem, mintha egy autópálya mellett hevernék a végtelen plázson. Régi szép szokásunk száműzve is megtartva fölhívtam Eszter gyerekemet, hogy hallja a tengert. Húszéves történet: egyszer Eszter talált Santorini szigetén a fekete homokban egy telefonfülkét közvetlenül a vízparton, és onnan felhívott, hogy halljam a tengert. Azóta bárhol a Nagy Víz hallótávolságába jutunk: fölhívjuk egymást.
(Nota bene, ez Puskin:
"Hazámnak régi szép szokását / Száműzve is megtartom én: / elengedek egy kis madárkát / A tavasz kedves ünnepén.") (Trencsényi-Waldapfel Imre szörnyű fordítása)





naponta kétszer apály-dagály (itt éppen apály): most a hét végén lesz a legmagasabb (külön, nyomtatott menetrendje van!), nyolc méter lesz a különbség!





































Hanyatt feküdni az alig nedves homokban, napsütés, sehol egy lélek, (a plázs kb. 20 km hosszú!): c'est bon. A tornacipőm kicsit elázott, belement a tenger, úgy kellett kiönteni.

Kommentek: