vágatlan narancs
2011-02-24 14:17:00
Interjú szerénységemmel a mai Narancsban. Minden a szokásos módon zajlik, kisasszony jön, beszélgetünk, magnó forog. Ötven percet fölvesz szegény, amiből (csináltam, tudom!) maga a halál tízezer karaktert faragni. de munka nagyon tisztességel elvégezve, kérésemre szöveget megkapom. Nagyjából rendben is van, majd egy nap munkával mondatról mondatra átírom, hogy az én mondataim legyenek, kérdésekhez persze nem nyúlok. Ma délelőtt telefonál valaki, hogy olvasta és rendben az interjú; üstöllést kibaktatok a sarki CBA-ba, veszem lapot, aztán a buliról maradt marhapörkölt mellett olvasom. És nem stimmel. Például kimaradt az utolsó mondatom, kihúzták, a megkérdezésem nélkül. Mondjátok már, híveim, rendben van ez? Mert szerintem nincsen. Lusta vagyok összeolvasni, hogy még honnan mennyi maradt ki, még az is lehet, miért ne lehetne, hogy a szerkesztőnek igaza volt. De mégiscsak szólni kellene, nem?
És ezért most én itten közzéteszem a vágatlan, eredeti változatot.
”megyünk kéz a kézben, bele az éjszakába”
Szüts Miklós festőművész
A hatvanöt éves művész harminchatodik önálló kiállítása a napokban nyílt meg Budapesten, a Bartók32 Galériában, amely egy újabb utazásról szól. Ennek kapcsán a festő alkotói folyamatokról, kiegészítő ihletforrásokról és állampolgári közérzetéről beszélt lapunknak.
Magyar Narancs: Legújabb – február 22-én nyílt – kiállításának címe Sebald utazása, miért?
Szüts Miklós: Az utazás szó mágikus fogalom számomra, mert benne van a nem itt lenni, de máshol sem lenni igazán, valahogy úton lenni valahová.., az út mámora és a cél ígérete. Pár éve már festettem egy sor képet, és ezeknek a Winterreise (Téli utazás) gyűjtőcímet adtam. Megjelent ez az utazás-mánia, és persze benne (alatta?) ott volt Schubert is. Aztán a mánia tartósnak bizonyult. A Winterreisehez csináltam egy katalógust, amihez György Péter írt bevezető tanulmányt, abban emlegette mint távoli rokonomat, Sebaldot. Akor már ismertem az Austerlitz című könyvét, de ennek kapcsán újra elővettem, és nagyon beleszerettem a szerzőbe. Ez a szerelem a mai napig tart. Tavaly ősszel elindultam szokásos – immár tíz éve rendszeres – franciaországi utamra, és bőröndömben persze velem jött Sebald is, ezúttal a Kivándoroltak című gyönyörűséges kötetével. Van egy kép a fejemben arról, hogy hogyan halt meg Sebald: éjszaka ment autóval hazafelé és egy kicsi, szűk úton autóbalesetet szenvedett. Ez az ember, aki egész életét a valóság és az emlékezet, a múlt és az alig létező jelen folyamatos összesodrásával és szétszálazásával töltötte: ül az autójában, megy bele az éjszakába, világítanak az autó lámpái, csak egy furcsa és nem evilági képet lát, amit az autó reflektora világít meg... megy bele az ismeretlenbe, a halálba. Na ilyen képet, képeket szerettem volna festeni: Sebald képeit, melyeket utazásai során látott, vagy láthatott volna. Persze ezek ugyanakkor az én képeim, az én Sebaldom víziói. Így lett ennek a sorozatnak az a címe, hogy Sebald utazása.
MN: A Winterreise arról szólt, milyen úton lenni. Ehhez képest a 2010-es képein Sebald többször megérkezik (Toszkánába, Manchesterbe...) majd tovább is áll. Az út mindig magányos és végtelen lenne?
SzM: Az én Sebaldom néha – úgy tűnik, valóban – megérkezik, de hamarosan továbbáll. Nyugtalan természet. Egyedül kóborol a világban, múltban és jelenben, az úton nincsenek társai. Van vége az útnak, persze, bizonyára, csak nem ismerjük. Tán evégre a sok vándorlás.
MN: Mindig valahogy így találta ki a képei témáját?
SzM: Több mint másfél évtizedig nonfiguratív festő voltam és nagyon sokat – ma már azt gondolom fölöslegesen – szenvedtem attól, hogy kitaláljam, mi a kép témája, mi legyen rajta. Az úgynevezett figurális festészet ebben nagyon sokat segített. Először csendéleteket festettem, mert az áll legközelebb az absztrakcióhoz; tök mindegy, hogy egy bögre, két bögre vagy egy kés, három tányér, mi van az asztalon. Az pontosan olyan, mint a nonfiguratív festészet, de mégiscsak vannak konkrét tárgyak, nem a semmiből indulunk. Soha nem használtam beállított csendéleteket, de minden tárgy, ami a képeimen szerepelt, valahol ott volt a műtermemben: kés, tányér, bögre, sótartó, fizikálisan jelen voltak, hogy egy kicsit, ha kell, bele lehessen kapaszkodni a naturába. Ezekkel a tájképekkel vagy tájképszerű tárgyakkal is az a helyzet, hogy nem a nulláról indulok. Fotók után festek, fotókat használok vázlatként, tehát az induláskor van a képnek egy iránya. Igen, lesz rajta horizont, lesznek fények meg árnyékok, (meg esetleg újabban felhők), meg tenger vagy víz vagy mittudomén, de ennél többet persze nem tudok, amikor elkezdem összemaszatolni a vásznat, vagy papírt.
MN: Csak saját fényképeket használ vagy másokéval is dolgozik?
SzM: Legalább a fele nem a saját fotóm. Keresett, talált, kapott képek. Egy időben gyakran vadásztam fotókra az interneten. Ennek elég rossz a hatásfoka, mert körülbelül tízezer képet néztem végig, amiből kigyűjtöttem – mondjuk – negyvenet. Hogy nagy és romantikus kifejezést használjak, az alkotói folyamat ott kezdődik, amikor az ember kiválasztja, merre szeretne kóborolni. Régebben kinyomtattam a képeket, leraktam a műterem padlójára és négy-öt óra hosszat üveges tekintettel nézegettem, hogy na, melyikhez van közöm? Van egy elég komoly gyűjteményem a potenciális fotókból, amikből akár kép is lehetne egyszer. De történt velem olyan is, most ősszel Franciaországban, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy kinézve a kertbe nem látni semmit, olyan köd van odakinn. Izgatottan magamra rángattam a ruháimat, fölkaptam a fényképezőgépet, és mentem ki a faluból fényképezni. Másfél óra alatt aztán fölszállt a köd és kisütött a nap, őrületes fotókat csináltam. Ezekből próbáltam is azonnal egyet-kettőt megfesteni. Hogy mennyi köze volt az előző napokban festett képekhez, azzal nem érdemes törődni, a kép úgyis arra megy, amerre vezet az útja. Ma már ki sem nyomtatom a fotókat, annyira elszemtelenedtem. Csak kinyitom a laptopomat és lehetőleg jó messze lerakom, hogy ne fröcsköljem össze. Nem kell többnek a fotó csak emlékeztetőnek, hogy érezzem a szagát.
MN: Könnyen beszél a képeiről?
SzM: Épeszű festő sosem beszél a saját képeiről, mert olyan mértékben belterjes vagy privát, amit mondani tudna. Minden szó mást jelent, mire átkerül a zenekari árkon a publikum elé. Arra azért rájöttem sok évtizedes képgyártási gyakorlatomból, hogy egy dolog biztos: a kép nem én vagyok. Ez egy kényszerképzet vagy tévedés, amit sokszor a művészek vagy a nézők gondolnak, hogy a kép a szerző lenyomata. A dolog ennél sokkal egyszerűbb vagy sokkal bonyolultabb. A festés egy kaland, soha nem tudjuk mi lesz a vége, mi marad végül a vásznon, őzike vagy apokalipszis. Ha nem így lenne, már biztos régen felhagytam volna ezzel az őrülettel.
MN: Számít, hol fest? Párizsban vagy az Ulászló utcában?
SzM: A nem itthon levés csak annyiból számít, hogy nem szól a telefon, hogy a világon semmi más dolgom nincs, csak képet festeni. Ha például Párizsban vagyok, azért kapok annyit a világból, ami vígasz a magányra: ha aláírtam egy képet, akkor lemegyek a sarki vendéglőbe… Egyébként a körülmények csak kényelmi szempontok, a kép szempontjából lényegtelenek.
MN: Mindig elvonulva fest? A felesége, Vojnich Erzsébet is festőművész, volt olyan, hogy egy térben dolgoztak?
SzM: Soha, illetve gyakorlatilag soha. Pilinszky mondta: az ágy közös, a párna nem! A feleségemet még sokkal jobban zavarja, ha bárki van körülötte, amikor dolgozik. Külön van a műtermünk, az övé otthon, az egyém légvonalban egy kilométerre. Azt azért már reggel lehet érezni, hogy ma a Vojnich festeni fog, mert akkor már tuszkolja ki az embert, hogy tűnne végre el onnan. Engem voltaképpen olyan nagyon nem zavar, ha van a közelben valaki. Franciaországban is az ősszel volt olyan, hogy miközben én dolgoztam néha átmentek a műtermemen, alig vettem észre. Odajönnek, esetleg megnézik, mit kínlódom éppen, rám mosolyognak és továbbmennek. Én egyébként egy társasági ember vagyok, szeretek emberek közt lenni, beszélgetni, jókat röhögni... A festés viszont egy nagyon magányos szakma. Arra vagyok szocializálódva, hogy mindenért én vagyok a felelős. Együtt dolgozni másokkal isteni dolog lehet, amikor más fejezi be az elkezdett mondatodat… A képcsinálásnál sajnos ez nem működik.
Az a gyönyörűsége a festésnek és persze a legszörnyűbb is ugyanakkor, hogy egyedül kell lenni egy darab vászonnal meg az ecsetekkel. Az nagyon érdekes érzés, amikor az ember odaáll egy üres vászon vagy papír elé, és tudja, tudnia kell, hogy itt objektív lehetősége van annak, hogy a világ legjobb képe megszülessen, nota bene, másképp nagyon nem is lehet elkezdeni. Van persze egy tudás bennem a múltból, hogy ez még eddig egyetlen egyszer sem sikerült, de valódi esély van rá, hogy most megszülethetnének a Goldberg-variációk...
MN: Az irodalmon kívül használ egyéb inspirációs forrást?
SzM: Sokat hallgatok zenét, mikor festek, de hogy ez inspiráció lenne? Vagy a képre nem figyelek vagy a zenére, ez változó. Egy történet: van egy fajtája a zenének, amit ki nem állhatok, belehalok az undorba: ez a népi műzene. Egyszer régen vasárnap délben a lakótelepes sorozat egyik darabját festettem, és tán éppen valamiért a képre kellett figyelni, szólt a rádió, és amikor letettem az ecsetet csak annyit hallottam, hogy kedves hallgatóink a Jó ebédhez szól a nóta című műsorunkat hallották. Én ugyan egy hangot nem hallottam belőle. Hangoskönyveket is szoktam néha hallgatni, mert a félrefigyelés is nagyon jó, az ember ösztönösen olyan helyzetet teremt, hogy zsigerből mozogjon a keze. Van egy képem, aminek egy részletére, ha ránézek most is az jut eszembe, hogy Bodor Ádám Sinistráját hallgattam, amikor azokat a fákat festettem ott a bal oldalon.
Valljuk meg, hogy a festés nem egy normális tevékenység. Nem normális dolog az, hogy egy ember egy másfél méteres darab vásznon megpróbálja megváltani a világot, illetve hagyja, hogy a világ megváltódjon. Ezért erről aztán nagyon nehéz beszélni, miközben – ideális esetben – ott tényleg valami ilyesmi történik.
MN: Tetszetős honlapján (szm.hu) blogot is ír, bár az utóbbi időben egyre kevesebbet.
SzM: Nyilvánvalóan van egy kis közlési kényszerem, íráskényszerem és ezt a blog felületén ki tudom élni. De egyszer csak elért egy olyan látogatószámot az oldal – rendszeres napi ötszáz látogatóm lett –, amitől megijedtem. Szinte automatikusan megváltozott a karaktere, kevesebb lett a magánélet és picit több a többi. Mostanában nagyon keveset írtam, mert a közállapotoktól igen rossz kedvem van, és nem gondolom, hogy ezt a rosszkedvemet egy nagyon kis mértéken túl rá kellene borítsam az emberekre. Jut nekik elég nélkülem is. Ugyanakkor meg hiába, azzal van tele a fejem, hazudni meg nem lehet. Nem teszek úgy, mintha éppen nem bontanák le a demokráciát körülöttem, amikor lebontják.
MN: Ezek után furcsát fogok kérdezni. Hogy van?
SzM: Amúgy köszönöm jól vagyok, minden rendben, egy apró kellemetlen részletet leszámítva, hogy összeomlóban a hazám.
Czenkli Dorka
A kiállítás 2011. március 12-ig tekinthető meg munkanapokon a Bartók32 Galériában, Bp. XI., Bartók Béla út 32.
És ezért most én itten közzéteszem a vágatlan, eredeti változatot.
”megyünk kéz a kézben, bele az éjszakába”
Szüts Miklós festőművész
A hatvanöt éves művész harminchatodik önálló kiállítása a napokban nyílt meg Budapesten, a Bartók32 Galériában, amely egy újabb utazásról szól. Ennek kapcsán a festő alkotói folyamatokról, kiegészítő ihletforrásokról és állampolgári közérzetéről beszélt lapunknak.
Magyar Narancs: Legújabb – február 22-én nyílt – kiállításának címe Sebald utazása, miért?
Szüts Miklós: Az utazás szó mágikus fogalom számomra, mert benne van a nem itt lenni, de máshol sem lenni igazán, valahogy úton lenni valahová.., az út mámora és a cél ígérete. Pár éve már festettem egy sor képet, és ezeknek a Winterreise (Téli utazás) gyűjtőcímet adtam. Megjelent ez az utazás-mánia, és persze benne (alatta?) ott volt Schubert is. Aztán a mánia tartósnak bizonyult. A Winterreisehez csináltam egy katalógust, amihez György Péter írt bevezető tanulmányt, abban emlegette mint távoli rokonomat, Sebaldot. Akor már ismertem az Austerlitz című könyvét, de ennek kapcsán újra elővettem, és nagyon beleszerettem a szerzőbe. Ez a szerelem a mai napig tart. Tavaly ősszel elindultam szokásos – immár tíz éve rendszeres – franciaországi utamra, és bőröndömben persze velem jött Sebald is, ezúttal a Kivándoroltak című gyönyörűséges kötetével. Van egy kép a fejemben arról, hogy hogyan halt meg Sebald: éjszaka ment autóval hazafelé és egy kicsi, szűk úton autóbalesetet szenvedett. Ez az ember, aki egész életét a valóság és az emlékezet, a múlt és az alig létező jelen folyamatos összesodrásával és szétszálazásával töltötte: ül az autójában, megy bele az éjszakába, világítanak az autó lámpái, csak egy furcsa és nem evilági képet lát, amit az autó reflektora világít meg... megy bele az ismeretlenbe, a halálba. Na ilyen képet, képeket szerettem volna festeni: Sebald képeit, melyeket utazásai során látott, vagy láthatott volna. Persze ezek ugyanakkor az én képeim, az én Sebaldom víziói. Így lett ennek a sorozatnak az a címe, hogy Sebald utazása.
MN: A Winterreise arról szólt, milyen úton lenni. Ehhez képest a 2010-es képein Sebald többször megérkezik (Toszkánába, Manchesterbe...) majd tovább is áll. Az út mindig magányos és végtelen lenne?
SzM: Az én Sebaldom néha – úgy tűnik, valóban – megérkezik, de hamarosan továbbáll. Nyugtalan természet. Egyedül kóborol a világban, múltban és jelenben, az úton nincsenek társai. Van vége az útnak, persze, bizonyára, csak nem ismerjük. Tán evégre a sok vándorlás.
MN: Mindig valahogy így találta ki a képei témáját?
SzM: Több mint másfél évtizedig nonfiguratív festő voltam és nagyon sokat – ma már azt gondolom fölöslegesen – szenvedtem attól, hogy kitaláljam, mi a kép témája, mi legyen rajta. Az úgynevezett figurális festészet ebben nagyon sokat segített. Először csendéleteket festettem, mert az áll legközelebb az absztrakcióhoz; tök mindegy, hogy egy bögre, két bögre vagy egy kés, három tányér, mi van az asztalon. Az pontosan olyan, mint a nonfiguratív festészet, de mégiscsak vannak konkrét tárgyak, nem a semmiből indulunk. Soha nem használtam beállított csendéleteket, de minden tárgy, ami a képeimen szerepelt, valahol ott volt a műtermemben: kés, tányér, bögre, sótartó, fizikálisan jelen voltak, hogy egy kicsit, ha kell, bele lehessen kapaszkodni a naturába. Ezekkel a tájképekkel vagy tájképszerű tárgyakkal is az a helyzet, hogy nem a nulláról indulok. Fotók után festek, fotókat használok vázlatként, tehát az induláskor van a képnek egy iránya. Igen, lesz rajta horizont, lesznek fények meg árnyékok, (meg esetleg újabban felhők), meg tenger vagy víz vagy mittudomén, de ennél többet persze nem tudok, amikor elkezdem összemaszatolni a vásznat, vagy papírt.
MN: Csak saját fényképeket használ vagy másokéval is dolgozik?
SzM: Legalább a fele nem a saját fotóm. Keresett, talált, kapott képek. Egy időben gyakran vadásztam fotókra az interneten. Ennek elég rossz a hatásfoka, mert körülbelül tízezer képet néztem végig, amiből kigyűjtöttem – mondjuk – negyvenet. Hogy nagy és romantikus kifejezést használjak, az alkotói folyamat ott kezdődik, amikor az ember kiválasztja, merre szeretne kóborolni. Régebben kinyomtattam a képeket, leraktam a műterem padlójára és négy-öt óra hosszat üveges tekintettel nézegettem, hogy na, melyikhez van közöm? Van egy elég komoly gyűjteményem a potenciális fotókból, amikből akár kép is lehetne egyszer. De történt velem olyan is, most ősszel Franciaországban, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy kinézve a kertbe nem látni semmit, olyan köd van odakinn. Izgatottan magamra rángattam a ruháimat, fölkaptam a fényképezőgépet, és mentem ki a faluból fényképezni. Másfél óra alatt aztán fölszállt a köd és kisütött a nap, őrületes fotókat csináltam. Ezekből próbáltam is azonnal egyet-kettőt megfesteni. Hogy mennyi köze volt az előző napokban festett képekhez, azzal nem érdemes törődni, a kép úgyis arra megy, amerre vezet az útja. Ma már ki sem nyomtatom a fotókat, annyira elszemtelenedtem. Csak kinyitom a laptopomat és lehetőleg jó messze lerakom, hogy ne fröcsköljem össze. Nem kell többnek a fotó csak emlékeztetőnek, hogy érezzem a szagát.
MN: Könnyen beszél a képeiről?
SzM: Épeszű festő sosem beszél a saját képeiről, mert olyan mértékben belterjes vagy privát, amit mondani tudna. Minden szó mást jelent, mire átkerül a zenekari árkon a publikum elé. Arra azért rájöttem sok évtizedes képgyártási gyakorlatomból, hogy egy dolog biztos: a kép nem én vagyok. Ez egy kényszerképzet vagy tévedés, amit sokszor a művészek vagy a nézők gondolnak, hogy a kép a szerző lenyomata. A dolog ennél sokkal egyszerűbb vagy sokkal bonyolultabb. A festés egy kaland, soha nem tudjuk mi lesz a vége, mi marad végül a vásznon, őzike vagy apokalipszis. Ha nem így lenne, már biztos régen felhagytam volna ezzel az őrülettel.
MN: Számít, hol fest? Párizsban vagy az Ulászló utcában?
SzM: A nem itthon levés csak annyiból számít, hogy nem szól a telefon, hogy a világon semmi más dolgom nincs, csak képet festeni. Ha például Párizsban vagyok, azért kapok annyit a világból, ami vígasz a magányra: ha aláírtam egy képet, akkor lemegyek a sarki vendéglőbe… Egyébként a körülmények csak kényelmi szempontok, a kép szempontjából lényegtelenek.
MN: Mindig elvonulva fest? A felesége, Vojnich Erzsébet is festőművész, volt olyan, hogy egy térben dolgoztak?
SzM: Soha, illetve gyakorlatilag soha. Pilinszky mondta: az ágy közös, a párna nem! A feleségemet még sokkal jobban zavarja, ha bárki van körülötte, amikor dolgozik. Külön van a műtermünk, az övé otthon, az egyém légvonalban egy kilométerre. Azt azért már reggel lehet érezni, hogy ma a Vojnich festeni fog, mert akkor már tuszkolja ki az embert, hogy tűnne végre el onnan. Engem voltaképpen olyan nagyon nem zavar, ha van a közelben valaki. Franciaországban is az ősszel volt olyan, hogy miközben én dolgoztam néha átmentek a műtermemen, alig vettem észre. Odajönnek, esetleg megnézik, mit kínlódom éppen, rám mosolyognak és továbbmennek. Én egyébként egy társasági ember vagyok, szeretek emberek közt lenni, beszélgetni, jókat röhögni... A festés viszont egy nagyon magányos szakma. Arra vagyok szocializálódva, hogy mindenért én vagyok a felelős. Együtt dolgozni másokkal isteni dolog lehet, amikor más fejezi be az elkezdett mondatodat… A képcsinálásnál sajnos ez nem működik.
Az a gyönyörűsége a festésnek és persze a legszörnyűbb is ugyanakkor, hogy egyedül kell lenni egy darab vászonnal meg az ecsetekkel. Az nagyon érdekes érzés, amikor az ember odaáll egy üres vászon vagy papír elé, és tudja, tudnia kell, hogy itt objektív lehetősége van annak, hogy a világ legjobb képe megszülessen, nota bene, másképp nagyon nem is lehet elkezdeni. Van persze egy tudás bennem a múltból, hogy ez még eddig egyetlen egyszer sem sikerült, de valódi esély van rá, hogy most megszülethetnének a Goldberg-variációk...
MN: Az irodalmon kívül használ egyéb inspirációs forrást?
SzM: Sokat hallgatok zenét, mikor festek, de hogy ez inspiráció lenne? Vagy a képre nem figyelek vagy a zenére, ez változó. Egy történet: van egy fajtája a zenének, amit ki nem állhatok, belehalok az undorba: ez a népi műzene. Egyszer régen vasárnap délben a lakótelepes sorozat egyik darabját festettem, és tán éppen valamiért a képre kellett figyelni, szólt a rádió, és amikor letettem az ecsetet csak annyit hallottam, hogy kedves hallgatóink a Jó ebédhez szól a nóta című műsorunkat hallották. Én ugyan egy hangot nem hallottam belőle. Hangoskönyveket is szoktam néha hallgatni, mert a félrefigyelés is nagyon jó, az ember ösztönösen olyan helyzetet teremt, hogy zsigerből mozogjon a keze. Van egy képem, aminek egy részletére, ha ránézek most is az jut eszembe, hogy Bodor Ádám Sinistráját hallgattam, amikor azokat a fákat festettem ott a bal oldalon.
Valljuk meg, hogy a festés nem egy normális tevékenység. Nem normális dolog az, hogy egy ember egy másfél méteres darab vásznon megpróbálja megváltani a világot, illetve hagyja, hogy a világ megváltódjon. Ezért erről aztán nagyon nehéz beszélni, miközben – ideális esetben – ott tényleg valami ilyesmi történik.
MN: Tetszetős honlapján (szm.hu) blogot is ír, bár az utóbbi időben egyre kevesebbet.
SzM: Nyilvánvalóan van egy kis közlési kényszerem, íráskényszerem és ezt a blog felületén ki tudom élni. De egyszer csak elért egy olyan látogatószámot az oldal – rendszeres napi ötszáz látogatóm lett –, amitől megijedtem. Szinte automatikusan megváltozott a karaktere, kevesebb lett a magánélet és picit több a többi. Mostanában nagyon keveset írtam, mert a közállapotoktól igen rossz kedvem van, és nem gondolom, hogy ezt a rosszkedvemet egy nagyon kis mértéken túl rá kellene borítsam az emberekre. Jut nekik elég nélkülem is. Ugyanakkor meg hiába, azzal van tele a fejem, hazudni meg nem lehet. Nem teszek úgy, mintha éppen nem bontanák le a demokráciát körülöttem, amikor lebontják.
MN: Ezek után furcsát fogok kérdezni. Hogy van?
SzM: Amúgy köszönöm jól vagyok, minden rendben, egy apró kellemetlen részletet leszámítva, hogy összeomlóban a hazám.
Czenkli Dorka
A kiállítás 2011. március 12-ig tekinthető meg munkanapokon a Bartók32 Galériában, Bp. XI., Bartók Béla út 32.
Feliratkozás RSS-ben
üstüllést lájk.