(Szöveg párizsi kiállításom katalógusába).

Valami ilyesmit olvastam a minap Kertész Imrénél: „érdemes olykor visszajárni életünk régi színtereire, hogy megtudjuk: semmi közünk korábbi önmagunkhoz.”
A Város. Tűzfalak.
Alig nőttek a fák. Ugyanolyan a kapu. A ház sem sokat változott. Huszonhat évet éltem ott. Minden ismerős, mert idegen. Akár a többi utca. Egy utca Szófiában.
A műstoppoló helyén szerény antikvárium. A Kiskakukk most is étterem.
A hiány az új. Már nem jár a tizenötös villamos. Eltűnt a csúszós, sárga keramitburkolat.
A Város. Leomló-omlasztott falak. Eltűnő álmaink. Hiánycikk már az igazi Glóbus mustár a fröcsögő kolbász mellé. Lángos még van a kispiacon: még mindig ellenállhatatlan, még mindig ugyanolyan rosszul leszek tőle, mint sok évtizede.
Megbízható minőség.
A Város. Tűzfalak. Életek fonákja. Az okkerrel hengerelt konyhafal még megfejthető.
A háziáldás itt lóghatott : „Kínálva nem lesz senki, de jól lakhat mindenki.”
Vagy talán: „Sorg, aber sorge nicht zu viel: es kommt so, wie Gott es haben will!”
A gáztűzhely helye. Aztán a hely helye. A gáztűzhelyen, repedezett vörös gumicső-farkával a két szemén kék lángot lövellő vasaló. Előtte konyhaasztal. Egykoron
szürke eternit-borítás. Ma csak a hely. Az asztalon sok-sok befőttesüveg, még forró baracklekvárral. Rájuk szalicil kerül, s vízbe mártott cellofánpapír. Homorú üvegdob lett a tél közepén. A húsdarálóból kinyomott linzertészta helye, melyből villanygyújtásra szanaszét menekültek a sváb-bogarak.
Ismerős falak. Átellenben a tömbmegbízott konyhaablaka. Oda kellett vinni lepecsételtetni a papírgyűjtésnél kapott számlát. Pecsét nélkül az osztály gyűjtéseredményébe nem számították volna be nagyapám régi jogi könyveit. A tömbmegbízott két kövérkés lánya. Mindig ők nyitottak ajtót. Soha nem köszöntünk. Csodaszép asszonyként láttam őket viszont a rendszerváltás forgatagában.
A Város. Tűzfalak. Ásatási leletek. Mellmagasságig világoszöld olajfestés.
Felső határán okkerrel húzott csík. A vizesblokk helye. Amott az öntöttvas
falikút, fehér zománcán átdomborodik az öntudatos gyártó emblémája: Bates-féle szabadalom. A fregoli csigája: a húsleves gőzében száradó ruhák helye.
Fotó Nádas Péter kötetéből. Otthon Áruház. Bukléhuzatos kagylófotel. Macskaszemes Orion rádió: Rücskös váza trapéz-ernyővel. A hatvanas évek, fülledt tornaterem-szagú helye. Otthonos.
A Város. Tűzfalak. Az életünk.
A tizennyolcas ugyanarra jár ma is: János-kórház - Moszkva tér - Attila út - Gellért tér - Bartók Béla út - és tovább a Fehérvári úton egészen a titokzatos Albertfalva Kitérőig. Végállomás.