Artur Zmijewski video-installációi a Trafóban

Amennyiben radikalizmus alatt a gátlástalanságot és izléstelenséget, az olcsó hatásvadászatot értjük, akkor a videó-installáció nemzetközi hírű lengyel mestere, Artur Zmijewski találó címet adott bemutatójának: Radikális szolidaritás. Az amatőr szereplők megalázásával sajnos a néző is megalázottként vesz részt a produkcióban.

Bevallom, nem vagyok nagy híve a video-installációknak. Műfajilag a képzőművészethez sorolását végképp nem értem, nem látom be, hogy miért kell legtöbbször hatalmas kiállítótermekben kicsiny (vagy nagyobb) képernyők előtt kuporogva, többnyire amatőr kamerákkal felvett jobb-rosszabb videókölteményeket vakulni... Az évek során ezek a munkák közben megtalálták igazi helyüket: a Youtube és a hozzá hasonló számos egyéb, a hálón bárhonnan, bármikor elérhető “video-múzeumok” kiváló médiumai ezeknek a munkáknak: ráadásul gyakori vizuális igénytelenségük webes méretben sohasem olyan bántó.
Ezúttal a megfelelő helyen a (remek) Trafó rendezett a műfaj egyik hírességének, a lengyel Artur Zmijewskinek bemutatót. Bevallom egyik kiváló barátom lelkes biztatására mentem el megnézni – a szerény szórólap tanúsága szerint – a Drezdai Motorenhalle-ból érkezett Land of Human Rights “projektnevű” vándorkiállítást.
Radikális szolidaritás a mű címe.
Hat videó látható a monitorokon, vegyük sorba őket. Az elsőn a lengyel Köztársasági Őrezred katonái masíroznak dalolva, csizmájukat rendesen odacsapva az esőben egy téren, utóbb ugyanezek a katonák egy tükrös balett-teremben gyakorlatoznak-menetelnek, itt viszont egyetlen öltözékük a vállukon hordott géppisztolyuk. Vicces. Azt hiszem ez – a szerző szándéka szerint – maró irónia a férfiakról és az ő katonás játékaikról. A következő mű, az Éneklecke 1 egy lengyelországi templomban “játszódik”: lelkes emberek egy süketnéma közösségből kórust alakítanak, és megpróbálják őket megtanítani kottából énelkelni. A szereplők lelkesedése és igyekezete megható, nem kételkedem a dolog, mint terápia hasznosságában sem. A film végén az egész kórus előadja Jan Maklakiewicz Kyrié-jét, orgona kisérettel. Az énekeseknek természetesen fogalmuk sincs a dallamról, honnan lenne, különös, leginkább nyüszítésre emlékeztető szörnyű hangokon dicsőítik az Urat. Zmijewski sandasága leginkább abból derül ki: vajon mi szükség volt az orgonára? A szereplők úgysem hallják! Csak arra jó, hogy minket, nézőket még jobban sokkoljon a hangzás szörnyűsége.
A harmadik képernyőn egy interjút látunk, egy 92 éves lengyel bácsi, Jozef Tarnawa mesél arról, hogyan került az Auschwitz-i haláltáborba, és hogyan sikerült életben maradnia. A beszélgetés során – a kérdező kérésére – a bácsi megmutatja bal karján a tetovált rabszámát is. Kérdés: szokta ezt más embereknek is mutogatni? Válasz: mutogatni nem szoktam, de ha kérik, bárkinek szívesen megmutatom. Kérdés: az évtizedek során azért megkopott már ez a tetoválás, nem kellene ezt felújítani? Mi szívesen megcsináljuk – mondja a kérdező, és a háta mögé mutat, ahol látjuk is a már bekészült gumikesztyűs embert a készülékével. Válasz: nem kellene. Ez itt a karomon így az eredeti; én nem szégyellem, de ha felújítanák, akkor az többé nem lenne igazi. Hosszas huzavona után végül a nyomorult bácsi beletörődik: jól van, ebben állapodtunk meg, jól van, csinálják – és szomorkás arccal nézi karján a hamarosan elkészülő friss, ropogós új számot. Hogy is van ez radikális szolidáriséknál? A bácsi világosan megmondta: nem akarja. Hogy ebben előre megállapodtak? Vajon miről, hogyan egyeztek meg egy 92 éves emberrel? Hogy a mondanivaló (?) kellően kidomborodjon? Ez tisztességtelen.
A következő, számoma leginkább elfogadható filmen négy, főként fiatalokból álló csoport egy pszichodráma játékban vesz részt: a négy legkarakteresebb lengyel politikai irányzat lelkes aktivistái ők. Kapnak hatalmas, léckeretre szerelt kartonlapokat, ezekre ráfestik mozgalmuk szimbólumait. A játék annyi, hogy bárki belenyúlhat, ráfesthet, beleragaszthat a másik képébe kedve szerint. Természetesen (?) a dolog egy idő után eldurvul, kidobálják egymás képeit az ablakon, végül már egymás ruháit vagdossák ollóval, sőt szellemes ötlettel valamelyik leány a másik csoport Lengyelország határkontúrját ábrázoló képét itt-ott öngyújtóval még meg is égeti. Kisvártatva már az egész terem lángokban áll, ekkor a kisérlet vezetője beront egy poroltóval, mindenkit kizavar, és eloltja a tüzet. Mocsok és romhalmaz marad a teremben. Értjük, ugye? Hát azért valljuk meg: ez is elég olcsó kis szimbolika. Még egyet elmesélnék, ami nálam végképp kiverte a biztosítékot: ifjú szerelmespár a zuhany alatt. Símogatják egymást, az egyik samponozza a másik haját, az egyetlen bökkenő, hogy egyiknek sincs ujja, csak rémes (többször jó közeliben mutatott) csonk van a kezük helyén. Miről is van itt szó? Hogy ők is emberek? Hogy ők is tudnak szeretni, gyengédnek lenni? Ezt Zmijewski szerint bizonygatni kell? Ez bizony giccs a javából.
Essen szó a sajnálatos technikai körülményekről is: a hat projektből négy fejhallgatóval volt nézhető és hallható, a süketnéma kórus viszont az egész termet elárasztotta, még a fejhallgatókon keresztül is folyamatosan hallani lehetett, talán csak a szomszédban gyakorló rock-zenekar elektromos erősítői voltak mindennél hangosabbak. Ja és minden film lengyelül beszél, csak angol felirattal: elkelt volna legalább egy magyar nyelvű ismertető füzet.
Végezetül, hogy értsük miről beszéltem, íme egy, a kiállításon nem szereplő, Youtube-on található Zmijewski opus:

(a film végén található lengyel felirat magyarul: “a felvétel két különböző helyszínen készült: egy magánház pincéjében, és egy náci haláltábor területén található gázkamrában.”)
A bemutató megtekinthető március 2-ig.